2012. november 19., hétfő

elmélkedés a Harry Potter apróságairól

-Mit tennél, ha te lennél Voldemort? A kezedben lenne a halál két ereklyéje; a holtakat feltámasztó kő, és a bodzapálca. A varázsvilág legrettegettebb varázslója lennél, egy hadseregnyi dementor lenne az oldaladon. Az óriások mind téged pártfogolnának, és a legtehetségesebb varázslók és boszorkányok küzdenének veled "a nagyobb jóért".
-Hm...Ha Voldemort lennék...Csináltatnék magamnak orrot. Aztán elgondolkodnék, mit csináltam az életemmel...Mert hát, csak gondoljunk bele... A Harry Potter 1991 ben kezdődik. Akkor voltak Harry-ék elsősök. A következő évben (1992), visszamegyünk a múltba 50 évvel. Akkor volt Voldemort-leánykori nevén Tom Denem- 17 éves, végzős diák. Ez volt 1942-ben. Ha kivonunk ebből 17-et, megkapjuk, hogy Tom Denem 1925-ben született. Ami azt jelenti, hogy (1998-1925) 73 évesen halt meg. 

Tehát leélt 73 évet úgy, hogy nem csinált semmi mást, mint a hatalmat hajkurászta. Velejéig gonosz volt. Már gyerekként is bántotta a társait. Sose szeretett, és sose szerették. Még egy Plátói szerelme sem volt. Hát ilyen ember a Földön nincs.

2012. november 11., vasárnap

Miért elégedetlenkedünk?

F.M. (rádió) barátom gondolatmenete a forrás ehhez a rövidke cikkhez.



Sok embert hallani, hogy elegük az életből, nem bírják tovább, velük csak rossz történik, meg akarnak halni, megpróbálják, nem sikerül, még szomorúbbak, nincs értelme az életüknek.

Ha valakit ilyesmi kerülget, két dolog jusson eszébe, ami két mondás.
1, Az élet és minden újabb nap egy ajándék. Mivel bármikor meghalhatunk.
2, Ajándék lónak ne nézd a fogát.

Tehát, akik nem elégedettek, azok az ajándék ló fogát nézik. Tehát mit is akarnak és miért elégedetlenek?

2012. november 10., szombat

Életcélok

Általános kérdés az élet során, hogy vajon mi értelme életünknek? Mióta magasabb szintre emelkedtünk és megjelent az öntudatunk (bármi is legyen az), azóta fontos kérdés ez minden nép, minden eszme, és minden egyén számára.


Az ember magára van maradva, és hiába élünk nagyon sokan együtt, mégis magányosnak érezzük magunkat. Emiatt azt gondoljuk, hogy szükségünk van egy mentorra, egy szülőre a világban, aki mindig vigyáz ránk, és figyel bennünket. Fogja a kezünk, nehogy nagyot koppanjunk, megsúgja a helyes megoldást, tanácsot ad, eligazít a káoszban és értelmet ad életünknek pusztán létével, vagy pedig célkitűzéseivel. Így az emberek megkapják életük értelmét, és nem érzik magukat feleslegesnek, vagy hiábavalónak.

De ezzel nem fújt ki minden. Van, amikor az ember nem mástól várja el, hogy útba igazítsa, hanem önmagának tűzi ki életcéljait, és így értelmet nyer létezése. Mert titokban mindenkinek van egy titkos vágya, amit szeretne teljesíteni, vagy egy állapot, melyet el szeretne élni, akár az életben, akár valaki a halálon túlra vágyik, mert ott lesz jó neki. Így egyesek csak túl akarják élni az élő állapotot, hogy nyugodtan és békében létezzenek a minden szempontból jó túlvilágon, míg mások a jelenlegi életüket alakítják úgy, hogy azzal a bennük élő világra hasonlóvá tegyék a valóságot. A különböző eszmék és életutak gyakran lehetnek ilyen eredetűek. Az, hogy kinek mi az életútja sok mindentől függ. Mi az érdeklődési köre, milyen sérelem érte őt az életben, milyen társaságban nevelkedett, mihez ért, mihez van kedve, hol él, mik a lehetőségei. Vagy legalábbis azt gondolhatnánk, hogy az ember életútját elrendeli lakhelye, neveltetése és miegymása. De ez nem így van, mert közbeszólhatnak az életcélok és az akarat. Mert az az igazán szabad akarat, ha nem hagyod magad mások által befolyásolni, és felismered, hogy adott életmódod vajon tényleg jó neked, vagy csak elhitették veled, hogy az, és te pedig beletörődsz. Minden az egyénen múlik, hogy báb lesz-e vagy bábmester. A bábmester önmagát irányítva olyan előadást varázsol életéből, mely eszméihez kapcsolódnak és amilyet látni szeretne. Így az életben boldogan élhet, a kis világát maga javára fordította. Egy bábmester elképzelése lehet nagyon jóságos nem csak magának, másoknak is, de sajnos káros is. A bábok pedig elszenvedik mindezt. Mivel színház az egész világ, és mindenki egyszerre báb és bábmester, ezért mindenki alakítja a jelenlegi előadást. Szereplők jönnek és mennek, kik más arányban bábmesterek és bábok, mindenki saját céllal, és az ő szereplésük dönt arról, hogy néz ki az előadás, és a színpad. Egymás életét megnyomorítják, vagy megjavítják, és mindent csupán az önös érdekek, és célok vezérelnek.

Habár mindenki életcélja egy egyéni dolog, ami mellett, ha elég kitartó az egyén, akkor biztosan kitart nagyon makacsul is, de az önző vágyak szólhatnak mások érdekében is, így ezeknek jó hatása is lehet. Szinte biztos, hogy mindenkinek meg vannak az elképzelései az életről, hogyan akarja eltölteni azt, mindenkinek ott vannak a céljai, amik elkísérik életük során. Vannak, akik nagyon fiatalon megtalálják, vannak, akik gimis korukra, vannak, akik felnőtt korukban. Csupán találkozniuk kell a megfelelő díszlettel, vagy motívummal, melyek indukálják ezt bennük.

Csupán ennyi a világ, ahol a forgatókönyvírók az akarat, a vágy, a befolyásolhatóság, az érzelmek, és az ott lévő elemek egymásra való kölcsönhatása.

2012. november 3., szombat

Részlet egy apa naplójából...

(Előzmény, amit el kéne olvasni, hogy értsd, itt mi miért van: http://abszolut42.blogspot.hu/2012/11/reszlet-egy-kisgyermek-naplojabol.html  )

Kedves Naplóm!

A fél életen át tartó kemény munka meghozta gyümölcsét. Mindketten azért küzdöttünk, hogy felkerüljünk oda, a felsőbb tízezerbe, és így gyermekünk sokáig élhessen ebben a mai világban. Manapság már csak tudósok engedhetik meg maguknak ezt a "rituálét". Más emberek vagy haldokolnak, vagy kiválasztásra kerülnek a szeptemberi sorsoláson. Mi nem akartuk gyermekünk jövőjét egy szerencsejátékra alapozni. Ha már mi lehetőséget kaptunk, úgy fair, hogy ő is. Tegnap átesett a műtéten. A műtét, mely a legtermészetellenesebb, leggyakoribb és legszükségesebb manapság. Az altató és izomlazító tablettától hamar elaludt, mégis nagyon erősen szorította mackóját a műtőasztalon. Mivel az anyja nanotechnológus, én meg orvos vagyok, így a műtét mindkét részében saját szülei vehettek részt, szóval mindenképpen vigyáztunk rá. Több éjjelen terveztük új otthonát, és a műtét lefolyását. Remélem nem ébredt fel sokszor, az kárt tehetett szellemi fejlődésében. Meg kellett várni a 7 éves kort, mire agya fizikailag teljesen kifejlődik, de még egy évet vártunk, mert mindketten tudtuk, hogy sok ember halt már bele abba, ha a teljes kifejlődést követően rögtön elvégezték rajta a műtétet. Nem tudjuk miért, eddig nem találtunk rá magyarázatot. Ezért mehet 8 évesen iskolába, késve ezzel egy évet, és ezért kellett nekünk otthon megtanítani az alapokra, pl. írásra. Remélem, hogy ha felébred, nem okoz nála sokkot a teljesen új test és a sok hirtelen változás. Mindannyiunk keresztül ment már ezen, vagyis a szerencsésebbek. De persze, ha egy gyereket a szeptemberi sorsoláson kiválasztottak és mechanikus testet kapott, otthon a családja már nem tudott rá jó szemmel nézni. Saját tapasztalat. A negyedik világháború okozta súlyos károk, és a környezetszennyeződés mértéke kényszerítette ki ezt a műtéti eljárást, mely családokat és embereket választhat szét. Furcsa módon a technológiába menekülünk, holott az okozta minden gondunk forrását. Már csak a végét kell meglátni, hogy vajon képesek leszünk-e elég hasznot termelni ahhoz, hogy ellensúlyozzuk a közben keletkezett kár mértékét. Nem mindenki szerencsés. A mechanikus test nagy része gyémántot igényel, melyből nincs elég ahhoz, hogy mindenkinek jusson, hiába fogtunk be pár aszteroidát és hiába próbálunk mesterségesen létrehozni. Mégis együtt élünk, hogy legalább másban segítsük őket. A felsőbb tízezer, mely szeptemberenként bővül, legfőbb feladata a maradék biológiai testtel rendelkezők számára az élelem, a védőoltások megteremtése, és olyan lakások építése, mely védett a káros környezettől is. Pont mint a mi házunk a fiúnk miatt. Manapság már nem a pénz, vagy munka, hanem a mechanikus testtel való rendelkezés az, mely meghúzza a határokat a társadalmi csoportok között. De, most már kiléphet ő is az utcára, és megígértem, hogy elvisszük egy helyre, ahol még élnek állatok. Szereztünk ingyen jegyeket egy repülőútra, az egykori Afrikába. Sajna nagy része már eltűnt a gyémántbányászat miatt, szó szerint kiásták a kontinenst a helyéről, ráadásul a vízszint is emelkedett, és csökkenni már nem fog, mert annyira megzavartuk a bolygó klímáját, hogy nem lesz képes többé glaciálisba visszaállni. De nem csak a gyémánt az egyetlen, ami miatt földrészek szűntek meg. Arab-félsziget és az olaj. Ugyanez. De az egykori Afrika egy része el van kerítve, óvatosan védik és biológusok figyelik meg azokat az állatokat, akik az utolsók. Ámulattal tekintenek rájuk, hiszen eddig csak könyvekből olvashattak róluk, és most már élőben figyelhetik viselkedésüket azon a helyen, ahol egy klímaszabályzó szerkezet tartja fenn számukra a megfelelő környezeti viszonyokat. Sajnos egyszer már kihalt a földi állatvilág, de sikeresen klónoztak utána több élőlényt is. De nem csak ők vannak klónozva...mi is. A nagy háború idején egy nagyon okos kutatócsapat elbújt mindenki szeme elől, és növények magvait, spóráit, állatok embrióit begyűjtve tervezték a jövőt, mivel tudták, hogy elpusztul az emberiség nagy hányada odakint. A kutatócsapat neve Noé volt. Mivel tudták, hogy a vérfertőzés miatt nem népesíthetik be a bolygót, ezért kellett egy trükk. Pár évtized alatt kifejlesztettek egy olyan eljárást, melynek hála a kifejlett agyat át lehet ültetni egy mechanikus testbe. Az akkor feltalált robottest még kezdetleges volt a maihoz képest, mégis működött. A lényeg az volt, hogy a biológiai agy életben maradjon a testben anélkül, hogy biológiai táplálékkal kelljen ellátni azt. Hogyan valósították meg? Az most nem lényeg, túl bonyolult. Kiválasztottak közülük kettőt, egy férfit és egy nőt, kik a legjobb genetikai tulajdonságokkal rendelkeztek és ők voltak azok, akiken először hajtották végre a műtétet. Előtte viszont DNS mintát vettek tőlük és elrakták. Később klónozták őket több példányban és ezen emberek szintén új testet kaptak. Mindez addig folytatódott, míg egy megfelelő mennyiségű alapközösség nem alakult ki. Persze addigra a kutatócsapat többi tagja elhunyt, és két "ember" maradt talpon sok fejlődő klónnal. Ők voltak a modernkori Ádám és Éva, akik Noé bárkájában várták a megfelelő időpontot ahhoz, hogy újból elterjedjen az "emberiség". Egy ideje már úgy szaporodik az emberiség, hogy minden kisgyermek őssejtjeiből mintát veszünk, és miután új testet kapnak és megismerkednek egy másik nembélivel, akkor őssejtjeiket összekeverve létrehoznak egy utódot, és nevelik őt 7 éves korukig. Persze tőle is vesznek őssejtet le, mikor a lombikban befejezte a fejlődést. Így megy ez, és mivel két embertől származunk, ezért mind ugyanolyanok vagyunk. Alapjáraton minden gyermek ugyanúgy néz ki. De a DNS nem minden, fontos a neveltetés, és egyediséget kaphat bárki az új teste miatt. Tudom fiam, hogy ezt egy nap olvasni fogod, és sajnáljuk, hogy át kellett esned a műtéten, de szeretetből és szükségből tettük ezt meg. Ha minden jól megy, akkor már rég híres tudósként azon töröd az agyadat társaiddal a felsőbb tízezerben, hogy hogyan is lehetne kilábalni ebből a szerencsétlenségből és hogyan legyünk egykoron újból érző lények. Mert most ez az emberek számára a legnagyobb talány. És mivel tudom, hogy mikor holnap felébredsz, akkor mérgedben eldobod magadtól a macit, mivel nem fogod érezni puhaságát, ezért eltettem neked és mikor ezt a levelet olvasod, még jelenleg is a raktárunk kék csíkos szürke dobozában porosodik és csak rád vár. Így visszaidézheted, milyen volt teljesen élőnek lenni, mint ahogyan én is visszaidéztem, mikor téged láttalak gyerekként...

                                                                                             2212. november 3.

2012. november 2., péntek

Részlet egy kisgyermek naplójából...

Kedves Naplóm!

Már nagyon izgulok, épp hogy csak megtanultam írni, de már is felvettek iskolába és végre másokkal is találkozhatok. Nem kell egyedül itthon ülnöm és a nap nagy részében anyuékra várni, hogy hazaérjenek. Nemsokára kimehetek itthonról és végre megláthatom, hogy milyen a külvilág. Eddig csak mesélt róla anyuci, mielőtt én alukálni mentem. Egyedül, hiszen ők sosem alszanak, de nekem azt mondták, hogy muszáj, és nem is bírok sokáig ébren lenni. De néha éjjel felkelek csikorgásokra, szikrahangokra, olyankor másnap máshogy is néznek ki anyuék. Nem tudom mi történik. Van, amikor megijedek és olyankor a macimat szorongatom. Olyan jó érzés, puha és meleg. Néha azt kívánom, bárcsak anyáék is ilyen puhák lennének és nem fáznék attól, ha hozzájuk érek. Ridegek, de tudom, hogy szeretnek. Csak mégis furcsa. Miért nem vagyok olyan, mint ők? Vajon minden kisgyerek ilyen? Végre, ha másokkal is találkozom, mindez majd kiderül. Holnap leszek 8 éves, és anyu azt mondta, hogy végre olyan lehetek, mint ők. Vajon hogy? Befestenek engem szürkére? Állandóan jeget kell tartanom a kezemben, hogy még hideg is legyek? Mindenesetre azt mondta, hogy kapni fogok egy gyógyszert, amitől elalszok, utána elvisznek valahova és ha felébredek, már igazán közéjük fogok tartozni. Ráadásul megígérték, hogy ha jól viselem, akkor elvisznek az egyetlen helyre, ahol még állatok élnek. Jutalomként. Azt is mondták, hogy még ma hoznak nekem nagyon finom kajákat, mert többé már nem tehetem meg, hogy egyek. Nem igazán értem őket, de ha belegondolok sosem láttam még őket enni. Azt hiszem, vinni fogom magammal a macikámat, és vele fogok elaludni, ő mindig megvédett engem.

                                                                                                     2212.november 2.

2012. november 1., csütörtök

Miért felejtünk el dolgokat, ha átmegyünk az ajtón?

Bizonyára már sokakkal előfordult az, hogy eszébe jutott valami, amit végre kéne hajtani, kiment a szobájából oda, ahol azt a tevékenységet folytatni akarta, majd azon vette észre magát, hogy nem emlékszik, mit is akart ott csinálni. Miért?


Annyira nem bonyolult kérdés, a válasz nem túl meglepő módon az agyban keresendő.  Nagyon úgy néz ki, hogy az ajtón való átlépés egyfajta eseményhatárt jelent elménk számára. Amit a szobában csinálunk, ami megjegyzendő, azt az ajtón való átlépés után az agy egybe csomagolja és lementi magában. Innentől kezdve totál új térrésszel foglalkozik az agy, nem pedig az van előtérbe helyezve, hogy az előző helyiségben mit is akartunk mi csinálni. Persze ez nem jelenti azt, hogy az ajtón keresztüli közlekedés amnéziához vezet.

Kutatók diákokkal folytattak le kísérleteket, ahol memóriajátékokat kellett megoldaniuk úgy, hogy gyakran egyik szobából a másikba kellett ingázniuk. Ezen kísérletek azt mutatják meg számunkra, hogy valóban hozzájárul feledékenységünkhöz az átjárás, és az ajtók nem csupán a szobák, de elménk határai is....