Elfeledett hölgy a Purgatóriumban

"Minden csupa víz volt, én pedig „Éva-kosztüm”-ben hevertem egy macskaköves út kellős közepén."

Megihletett egy zene, és gondoltam ez alapján írok valami szösszenetet. A zenét linkelem zenei aláfestésként.

http://www.youtube.com/watch?v=QcmsoYLjVXk

Hideg. Ez volt az első gondolatom, mikor magamhoz tértem. Körülöttem sötét, ugyanúgy árnyak vettek körbe, mint ahogy én is csupán árnyéka lettem önmagamnak. Utolsó emlékem szerint egy autóban száguldoztam a barátaimmal, érzékeim enyhén tompák, ajkaim zsibbadtak voltak. Az eső ugyanúgy esett, mint mikor halálom után felébredtem ezen a helyen. Minden csupa víz volt, én pedig „Éva-kosztüm”-ben hevertem egy macskaköves út kellős közepén. Az eső esett rám, és a helyből ridegség áradt, arról nem beszélve, hogy színek itt nem léteznek, minden fekete-fehér. A hangulat komor és nyomorúságos, olyan hely ez, ahonnan mihamarabb szabadulni szeretne az ember. Nincs más, csak én és a gondolataim. Felébredésem után, mint észrevettem, még a rámesett esővíz is megfagyott a kezeimben. Miközben felkeltem és körbenéztem, folyton emlékek villantak be az életemről. Rivaldafény, emberek tömege, kik engem figyelnek. Táncos voltam, az egyik legjobb sokak szerint. Az út, ahol álltam végtelennek tűnt. Egyik fele tökéletes sötétségbe burkolózott, míg túlsó végén egy palota volt található. Teljesen egyértelmű, hogy melyik irányt választottam. Egy táncosnő, akinek mindene megvolt, és ezt előszeretettel hangoztatta mások felé. De ehhez szoktam, a kamera mindig az arcomban volt, követte mozdulataimat. De, ez most nincs így. Az úton haladva egyre több jég lepte el testem, idővel ruhát formázva rajtam. Egy hercegnő ruháját. De mindez nem zavart, nem fáztam. Én magam is rideg lettem. Beleolvadtam a sötét környékbe, melynek nagy része csak halvány vonalakban látszódott. A palotába beérve teljesen más látvány fogadott, mint amire számítottam. Méhkaptár szerű felépítése volt az építménynek, méhkirálynő lettem. Egykoron lenéztem a legtöbb embert, és csupán azért kedveskedtem velük, mert szükség volt a támogatókra. A palotába belépve senki nem volt itt. Egy ideig izgatottan keresgéltem, jártam-keltem az emeleteket és a szobákat, majd rá kellett jönnöm: magamra vagyok utalva ezen a helyen. Pedig most lenne szükségem valakire, de mikor az a valaki megadatott nekem, nem tudtam vele helyesen bánni, és valószínűleg úgy végezte, mint én. Az eső esett, az út csúszott. Amióta itt vagyok, a palotát járom, kelem. Az „élet” itt egy végtelen éjszaka, egy kísértetkastélyban, ahol én vagyok a szellem. Jégtől világító entitásként járom az utakat és megvilágítom a szürkés-fekete mézszerű masszából felépülő kaptár falát. A gondolatok helyben maradnak, nincs forgalom, csak saját magammal válthatok szót. Szembetalálkoztam valódi sötét önmagammal, akit eddig sosem vehettem észre, hiszen mindig kivilágította a reflektorfény. De most már senki nem törődik velem, és a lehető legrosszabb helyzetbe kerültem. Minden eszköz megadatik itt a hírnévre, amire mindig is vágytam, de ez soha sem valósulhat meg. Egy hatalmas palotában élek örökké, királynőként, kivilágítva környezetem, de ennek ellenére az árnyékom nagyobb, mint a testem. Magányos vagyok, és elfeledett a Halálom után egy semleges helyen, ahol nincs se jó, se rossz, csak Én. Minden csak tőlem függ, de ez a hely még mindig fekete-fehér. Nem értem, miért?